Nem magánügy!

Az új tanév kezdetével megint elkezdodnek az órarendbe beiktatott iskolai vallásórák. Sokáig úgy gondoltuk, hogy az állam által is támogatott vallásos nevelés megoldja az ifjúság oly szükséges erkölcsi nevelésének gondját. Sajnos, tapasztalataink szerint az eredmények jóval elmaradnak a várakozásainktól, sot enyhe lekicsinylést is érzünk, mikor egyes pedagógusok is szükséges rossznak, felesleges időrablásnak, sot a gyermek túlterhelésének okát látják a vallásórákban. Ez a felfogás az órarend összeállításakor tükröződik a legjőbban, mikőr úgymőnd csak hetedik órának lehet betenni az órarendbe, mert máskor nincs hely.

Ez egyfelől az oka annak, hogy a gyermekek is nagyrészt ilyen szinten értékelik a vallásos nevelést. Bátran kijelenthetjük, hogy válságban van gyermekeink vallásos nevelése, a változás előtt, mikor a parókiákra szorult a katekézis, jobbak és biztatóbbak voltak az eredmények.

Sokan azzal nyugtatják lelkiismeretüket, hogy a vallásórákkal szembeni közömbösség és passzivitás oka az, hogy az iskolai oktatásban egy tantárgy lett, és mint más tantárgyat, ezt is közömbösen fogadják a gyermekek. A mai ifjúságban kevés a lelkesedés, a vágy, a tudásszomj az iskolai oktatással szemben.

Mások a vallást magánügynek tekintik ? nagyon balgatagon. Ha van ügy, amelyet közügynek kell tekinteni, az az, hogy ezen a földön minél több, jobb, hívőbb, krisztusibb ember legyen. Ez pedig egy nagy szolgálat, amely minden népnek, nemzetnek az érdeke kell legyen, hiszen csak az evangélium teheti jobbá az emberiséget. Széchenyi István ezt így fogalmazta meg: ?a kimuvelt emberfő csak akkor lesz az egész nemzet értékét meghatározó igazi kincs, ha azt a Krisztusi Lélek hatja át?. A vallásos nevelés tehát a nemzet, a család, az iskola, az egyház, az egyén közös nagy ügye. Semmi esetre sem magánügy; aki annak tartja, az kizárja magát a nemzet nagy közösségéből és az egyházból is.

A vallásos nevelés nem lehet a hitoktató magánfeladata, magára hagyatottan csak vergődik a feladat súlya alatt.

A vallásos nevelés fontosságának megítélésekor úgy gondolom, elobb tisztázni kellene: mi a gyermek?

A válasz egyértelmu. A gyermek Isten legnagyobb ajándéka, az élet legnagyobb kincse, ami nagyon törékeny. Tehát nem vívmány, nem siker, nem jutalom, nem büntetés, nem biológiai produktum, hanem Istentol jövő ajándék, minden titokzatosságával és értékével együtt. Ha kiejtjük a kezünkből és sorsára hagyjuk a gyermek lelki nevelését, összetörhetik a lelke, így egész nemzedékek lelki élete törhet szét. A gyermek lelkének megtartásában legjobb segítő Jézus Krisztus, mint leghatalmasabb és legerősebb nevelő. Krisztushoz vezetése olyan nagy hordereju ügy, hogy ezt közös erőfeszítéssel végezheti el egyén, család, iskola, egyház és nemzet. Hitetlen nemzet és társadalom meggátolhatja iskola, egyház és egyén törekvését, de az iskola sem tud család és egyén támogatása nélkül eredményt elérni.

Azoknál a gyermekeknél, ahol egyén és családi háttér biztosított, a vallásos nevelés eredménye az iskolai oktatásban nem marad el soha.

A vallásos nevelésnek felekezetinek kell lenni, de egyben keresztyénnek és vallásosnak is. A felekezet a forma, a keresztyén vallásosság a lényeg. Forma nélkül szétfolyik a lényeg, lényeg nélkül üres a forma. Jézus Krisztus nem azért jött a világra, hogy én református legyek, hanem azért vagyok református, hogy Jézus Krisztussal találkozzam.

Fosdick, a nagy evangélizátor a vallásos nevelés módszerét három latin szóval határozta meg: regulatio, imitatio, inspiratio. A regulatio (alakítás) az a fokozat, amikor a kisgyermeknek megmondják, hogy mit tegyen. Ez néha biztatással, dicsérettel jár, máskor büntetéssel. A fo erény az engedelmesség, azt kell tegye, amit parancsolnak. A nevelo, a család, a nemzet nagy felelőssége, muvészete, hogy gyermekeit, a lelkeket a krisztusi mérték szerint formálja, ha elmulasztja, soha semmi sem lesz a tanítványból.

A második időszak az imitáció (utánzás). Az ifjú ideált keres. Szeretne hasonlítani mintaképére, előbb a nyers erő, majd a rikító jellemvonások eszményei, aztán lassan felébred a vágy a belső nagyság lelki eszménye iránt. Milyen eszményt tud adni ma az iskola, a nevelő, a család, a nemzet fiainak? A rossz példa lealacsonyítja eszményét, lelkét. A legfőbb eszmény Jézus Krisztus, kinek hatását engedni kell, hogy átformálja a lelkeket.

A harmadik időszak az inspiratio (ihlet). Ez az az állapot, mikor az életmódjával követi és éli a krisztusi eszményt. Két erő találkozik ebben az életformában: a hit és engedelmesség. Vannak emberek, kik egész életen át csak az első fokig jutnak el. Mások 20 évesen a 80 évesek szintjén élnek, gondolkoznak, tesznek. Ifjúságunk különb, hívőbb kell legyen, mint mi. A világ kihívása el akarja söpörni, ami nekünk szent, drága és magyar. Nem reménytelen a küzdelem kimenetele, ha iskola, család, egyén, egyház és nemzet összefog, és az egy cél érdekében mindent megtesz, hogy gyermekeink a jövő hívő nemzedékeként és magyarként éljék életüket. Ez nem magánügy, hanem mindannyiunk legnagyobb közügye. Ez maga a jövő záloga és reménye. Erre nagy igény van, valljuk a Római levél biztatásával: ?a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését?.

Nemes Árpád lelkipásztor